Árnyjáték - 3. rész

Bágyadt voltam. A sokórás repülőút után éreztem az apró hangyákat, amik végigrohantak a lábamon. Néhány mozdulattal rendbe szedtem a ruhámat, a csapzott hajszálaimat pedig a fülem mögé kényszerítettem. Jól esett a hűvös ausztráliai levegő friss érintése, talán lázas voltam, talán csak a fáradtságtól kába testemet ébresztgette a szél. Nagyot ásítva nyújtóztam, hogy végre némi éberséget eresszek magamba, amikor hirtelen megtámadott egy túlméretezett, rózsaszín habcsók. 

- Shin-ah! 

- Jicchan!? 

- Basszus most te vagyok! – suttogta a fülembe, miközben átölelt – Hae Ran-nak kéne szólítanod! – nézett lassan körbe, mint, aki attól fél, hogy ismerős arcokat pillanthat meg a tömegben. 

- Hogy nézel te ki? – hagytam figyelmen kívül a dorgálását és kikerekedett szemekkel végigpásztáztam az alakját: túl sok volt rajta a rózsaszín, a fodor, nem beszélve a masnikról és a kiegészítőkről. – Úgy nézel ki, mint egy japán decora picsa a pink fajtából. Remélem, Su Min-nak nem küldtél ilyen képet! – lassan kezdtem kétségbe esni, hogy a helyettesem mégsem végzett tökéletes munkát. 

- Nyugi már! – kezdett nyálasan affektálni – A legjobb barátnőnk csak olyan képeket kapott, amit jóváhagytál. De – hajolt hozzám közelebb – azt hittem, pasiként jössz. Erre szoknya van rajtad meg szexi vállvillantós pulcsi? – vihogott miközben belecsípett az oldalamba, én pedig majdnem sírva fakadtam a fájdalomtól. Hogy tudta pont a sebemet megtalálni? – Te jó ég! – ijedt meg a szenvedő görnyedésem láttán – Jól vagy? 

- Csak nem ígértél a barátaidnak képet a pasidról? – próbáltam elütni a dolgot.

- Áh~ csak azt mondtam, hogy egy barátom jön. Pasiként be sem engednének a koleszba. 

Minden fáradt tagomnak jól esett a víz lágy érintése. Igaz még mindig nem tértem magamhoz teljesen az almás-fahéjas tusfürdő okozta röhögő görcs utáni csuklás rohamtól, azonban valahogy nyugtatóan hatott rám az ismeretlen, mégis biztonságos környezet. Lágyan itattam fel a testemről a cseppeket, majd kiléptem a fürdőszobából: 

- Oh! Smink nélkül egész férfiasnak tűnsz! – mosolyodtam el Shinji láttán. Teljesen visszavedlett: paróka, smink és lányos fodrok nélkül, csak egy átlagos srác volt szakadt pólóban meg kockás bokszerben. 

- Te is! – vont vállat, majd felállt az ágyról és egyenesen hozzám sétált. Talán fél centivel volt magasabb, mint én, az arca pedig tökéletesen tükrözte az enyémet. A haja kunkorodva hullott a vállaira, a sötét, vaskos szálakon egyáltalán nem látszott, hogy Shinji szinte mindig parókát viselt. 

- Mutasd! – már eltűnt a hangjából a kislányos, kristályos csengés, én pedig csak elfordítottam a fejem és hagytam, hogy feljebb csavarja az alváshoz használt pólót. Nem lepődtem meg, hogy a gézlapot is elkezdi lefejteni a sebemről, csak vártam az ítéletet. 

- Mégis mi a fenét csináltál te Amerikában? – kérdezte, ahogy elé tárult a vágás. 

- Nem kell tudnod. – hárítottam sokadszorra ugyanazokkal a szavakkal. 

- Rendben, de szeretném, ha az egyik ismerősömnek megmutatnád! – morgott az orra alatt- Orvosnak tanul. Ki tudja, hogy láttak el. – majd hirtelen rám kapta a tekintetét – Voltál egyáltalán orvosnál vele? 

- Nyugi, orvos kötözte be, nem valami indián kuruzsló! 

- Nálad sosem lehet tudni! – nézett rám felsőbbrendűen, majd visszamászott az ágyra és tovább nyomkodta a telefonját. Ahogy mellé telepedtem csacsogni kezdett. A lányos csilingelés visszatért a hangjába, és olyan csillogó szemekkel mesélte az élményeit, mintha élete legjobb fél évét töltötte volna el a bőrömben. Nem tudom, miért gondolta, hogy képes leszek teljes figyelemmel végighallgatni a beszámolóját, csak a kérdésre emlékszem és a képre, amit az orrom elé tolt. Olyan természetesen jöttek ki a hangok az ajkaim közül: 

- Csak Benji… - mutattam a képre a telefonján. 

- Lefeküdtetek? 

- Tessék? – Hirtelen sokkal éberebb lettem, mint azelőtt. Nem csak a kérdés miatt kerekedtek el a szemeim, de azon sem tudtam napirendre térni, hogy a fenébe van Shinji-nek Benji-ről kép a telefonjában!?

- Miatta mentél ki Amerikába, nem? – nézett rám kérdőn, mire bólintottam. – Tiszta Hana-Kimi. 

- Hát azért nem teljesen. – motyogtam még, majd Shinji könnyűszerrel kivette a telefonjából az apró memóriakártyát és visszahelyezte a táskámból kitúrt műanyag tasakba, mire megforgattam a szemem. – Látom a mások cuccában való kutatás még mindig lázba hoz. 

A repülőtér nyüzsgő forgatagában összeolvadtak a hangok. Csak akkor jöttem rá, hogy Shinji engem szólongat, amikor a vállaimra helyezte a kezét: 

- Hae Ran! Minden rendben? – kérdezett rá, mikor ijedten ráncoltam össze a homlokom. 

- Persze, csak hozzá kell szoknom, hogy megint önmagam vagyok…

Már el is felejtettem, hogy milyen jó érzés női ruhát hordani, még a magas sarkú cipő is kényelmesnek hatott. A Shinji-től kölcsönkért paróka pedig sötéten mégis lágyan kunkorodva hullott a vállamra. A saját útlevelemmel a kezemben egyáltalán nem tűnt félelmetesnek, hogy átlépjek a biztonsági kapukon. 

Shinji úgy izgett-mozgott, mint a sajtkukac mellettem: öt másodpercenként megsimította a haját, a táskája pántjával játszott, mivel addigra kivettem a kezéből a teljesen felcsavart jegyét. 

- Nyugodj már meg! – néztem rá szúrós szemekkel. 

- Eddig még sosem voltam kínai. – hebegte maga elé. 

Egészen elmosolyodtam. Ugyanolyan kétségbeesett képet vágott, mint előző nap, mikor közöltem vele, hogy nem Arishima Shinji-ként fog hazautazni, hanem Lin Yifei-ként. Csak kikerekedett szemmel kérdezte: 

- Mégis honnan van meg neked az útlevele? 

- Emlékszel? Sanghajban szálltam át… 

- De… - kezdett akadékoskodni.

- Nem tudom miért vagy ennyire meglepve. Elvégre Yifei kereste a hasonmásait, így találkoztunk mi is. 

- Ő is tudott a tervedről? 

- Mondjuk úgy, hogy tudtam rá hatni. 

- Komolyan, néha megijesztesz. – nézett rám ártatlan képpel, mire hozzávágtam egy japán-kínai szótárt és utasítottam, hogy kezdjen el gyakorolni.

- Remélem, tisztában vagy a továbbiakkal. 

- Persze! – lapozgatta továbbra is a szótárat. – Még néhány hetet a szerzeteseknél töltök, aztán jelentem, hogy, úgy tűnik ellopták a személyazonosságomat… Miből gondolod, hogy nem jönnek rá, hogy te voltál? 

- Mivel nekem kitűnő alibim van, én itt voltam. A koreai barátaim igazolhatják, hiszen egy csomó képet küldtem nekik, az ausztráliai barátaim pedig a jelenlétemet is tudják bizonyítani, elvégre itt voltam velük hónapokon keresztül.

- És mi legyen Yifei útlevelével? 

- Semmisítsd meg! 

- Hogy? – kérdezte csodálkozó szemekkel. 

- Shinji! Legyél már egy kicsit kreatívabb! – dühöngtem – Égesd el, a hamvakat szórd a cementbe, majd építs belőle házat! Mit bánom én! Csak tüntesd el! 

Zavart a repülőgép zümmögő hangja, ahogy Szöul utcáinak nyüzsgése is bántotta a fülemet, mégis, ahogy beléptem a teljesen üres lakásba, megcsapott a magány csendje… vágytam azokra a tompa zajokra, a hangok egyvelegére, vagy csak egy megnyugtató emberi szóra. 

- Anya, megjöttem! – suttogtam bele a csendbe, de nem kaptam választ… már olyan régóta nem kaptam választ. 

A csomagokat a földre dobtam. Nem érdekeltek a benne heverő ruhák, a tankönyvek, a gondolat, hogy hamarosan vizsgáznom kell, hogy tovább folytathassam a középiskolát Koreában. Az üres falak hangtalanul a konyha irányába tereltek. Pontosan emlékeztem még rá, hogy milyen pozíciót örökített meg a fehér krétarajz, amit a helyszínelés során húztak a szakemberek. A padló hűsítve nyugtatta a fáradt testem, ahogy a földre feküdtem. 

- Anya, megjöttem!

Nem tudom, mikor aludtam el. Pislogva ébredtem a nyugodt sötétségből, szinte csak vonszoltam magam az ágyamig, hogy visszatérhessek az álmok földjére, most már kizárva a hűvös levegőt. Magamra húztam a takarómat és talán még hálát is rebegtem, amiért a gyámom volt olyan rendes, hogy a takarítónőt beengedje a lakásba. Érezhető volt a tisztaság, az ágynemű pedig ontotta magából a kellemes virágillatot. Szinte azonnal álomba ringatott az otthon édes közelsége és lassan a képek is peregni kezdtek a szemem előtt.

A levegő fülledt volt. Érezni lehetett benne a tenger sóval terhes cseppjeit. A forró homok szúrósan beleivódott a lábujjaim közé. Még valahol a fejem fölött hallottam, hogy kétségbeesett hangon valaki ordítani kezd: 

- Benji nem lélegzik! 

De ezek a szavak számomra biztonságot nyújtottak, a gondolat, hogy sikerült teljesítenem a célt, elégedettséggel töltött el. Már nem is tűnt olyan nehéznek a tengerparti homokban való futás. A lábaim gyorsan haladtak, mégis szinte lassítva láttam magam előtt a jelenetet. Nem tudom, mikor vettem észre, hogy hiába igyekszem a házzal ellentétes irányba, mégsem haladok, de a felismerés félelemmel töltött el. Muszáj eltűnnöm! Muszáj visszatérnem Koreába. Muszáj Shinji-t felmentenem a feladata alól. Valahonnan a sötétből vörös és kék fények körkörös mozdulatokkal hirdették a kihívott hatóságok érkeztét. A hirtelen feltámadó szél próbált visszatartani, mintha csak azt akarta volna, hogy ne érjek biztonságos területre. A fülsiketítő szívverésem szinte elnyomta a szirénák félelmetes hangát. Minél inkább próbáltam szaladni, annál jobban süppedtem le a homoktengerbe, mire egy kéz ért a hátamhoz. Nem akartam megfordulni, összezártam a szemeimet, de a testemet már nem én irányítottam, ahogy pedig a vállaim felett hátra pillantottam Benji vértől maszatos arca nézett vissza rám hullamerev szemekkel. 

Felriadtam. A szívem hangos kalapálása és a légzésem fullasztó gyakorisága szinte azonnal talpra ugrasztott. A lábam remegve indult el a fürdőszoba irányába. A fény vakítva beborította a világos csempéket. A szekrényből kihalásztam az egyik barnás üveget, amiben fehér tabletták pihentek, majd az egyik szimpatikusnak tűnő pirulát határozottan dobtam a nyelvem végére. Hatalmas kortyokkal próbáltam leküldeni a gyomromba, majd vártam a hatást. Az arcom sápadt volt, a kellemes hűvös víz lassan színt festett rá. Már éppen kiléptem volna a fürdőszobából, mikor egy utolsó pillantást vetettem a hátam mögé. A tükörképem helyett viszont Benji szomorú kiskutyaszemei néztek vissza rám…

A szívem zakatolt, hogy ismét az ágyamban ébredtem. Próbáltam hatalmas levegőkortyokkal nyugtatni magamat, az ujjaimat erősen összeszorítottam, hogy a reszketésük elcsituljon, én pedig lágy suttogással adóztam a sötétnek: 

- Kérlek, Benji, ne kísérts… nem akarok több tablettát, nem akarok fehér köpenyeseket magam körül, nem akarok kórházat. Nyugalmat akarok. 

A sötét szobában senki sem válaszolt. Az ablakhoz léptem és egy határozott mozdulattal széthúztam a sötétítő függönyök nehézkes anyagát. A kinti fények lassan betöltötték a szobát. Eltűnt a teljes sötétség és, hogy az utcák halk duruzsolása beszűrődött a hullacsendbe, az én lelkem is megnyugodott. 

Hihetetlen érzés volt ismét a kollégiumi szobámban lévő ágyra huppanni, ami halk nyikorgással mordult fel a súlyom alatt, majd még tüntetőleg felszólalt, amint elterültem rajta teljesen. 

- Üdv itthon, te kis ösztöndíjas picsa! – kiáltott rám a belépő Su Min. Ugyanolyan volt, mint mindig: hosszú haja egyenesen hullott végig a vállain, lenge pólója lágyan esett végig a domborulatain, színes rövidnadrágja alig takarta fehér, kecses lábait. Hihetetlenül jól esett a gondolat, hogy egy igazi lánnyal fogom megosztani mostantól a szobát, a fürdőszobát. Egy igazi lánnyal, aki előtt nem kell színlelnem és nem kell odafigyelnem a szavaimra. A táskáját az ágyára dobta, majd széttárta a karjait, amint realizálta, hogy őt bámulom – Nem is hiányoztam? 

- Dehogynem! – ugrottam fel és öleltem át – Piszkosul hiányoztál, Su Min! És én neked? – távolodtam el tőle. 

- Hát… igazából jó volt a csend, meg senki sem panaszkodott, hogy sokáig vagyok a fürdőben, szóval… annyira nem. – mosolygott. 

- Te kis szemét! – ütöttem oldalba, majd visszaültem az ágyra. Csak figyeltem, ahogy Su Min lassan szétdobálja a cuccait a táskájából: könyveket az asztalra, ruhákat a szekrénybe, a pipere dolgokat pedig a fürdő felé vitte. Közben pedig csacsogott. A legfontosabb változásokról tájékoztatott, mintha csak nem írta volna meg a leveleiben… Néha biztosra vettem, hogy azért mondja el most körültekintő részletességgel a távollétemben történt apró dolgokat is, mert pontosan tudja, hogy a leveleit nem (csak) én olvastam, így most tájékoztatott a jelentéktelen részletekről, ha már egyszer négyszemközt vagyunk. 

- …de annyira ronda az a srác! Fogalmam sincs, hogy hol szedte össze. – Csak mosolyogtam Su Min felháborodott hangján, majd vállat vonva rám nézett – Készen állsz a vizsgákra? 

- Azt hiszem. – néztem az asztalomon tornyosuló könyv kupac felé – És te? 

- Továbbra is utálom a matekot… - vihogott – De nem lesz baj? Mármint… nem tudom, mit követelnek Ausztráliában, de nálunk tudod, hogy mit szoktak…

- Nem kell aggódnod, nem fogok megbukni! – nyugtatgattam, nem akartam hozzátenni, hogy ha az egyetemről nem csaptak ki, akkor talán a középiskolás anyaggal is elbírok. 

- Örülök, hogy itt vagy! 

Zaklatott szívvel, hirtelen ébredtem fel. A vér erőteljesen áramlott a testemben, a légzésem pedig megint nagyon gyors volt, noha nem emlékeztem arra, hogy milyen rémképek gyötörtek álmomban. A félhomályban próbáltam hatalmas levegővétellel nyugtatni a testem, mikor Su Min megszólalt: 

- Ha már megnyugodtál, visszadobhatnád a párnámat! Idegesítő, hogy még a telefonodra sem ébredtél fel. 

- Bocsi! – szabadkoztam, majd felé lendítettem az ébresztésemhez használt eszközt. 

- Mit álmodtál? – kérdezte egyenesen a szemembe nézve. 

- Nem emlékszem… 

- Nagyon keservesen nyögtél… - gondolkodott el – Talán nem kellett volna még egyedül aludnod abban a lakásban. 

- Igazad lehet. – helyeseltem, noha szinte biztos voltam benne, hogy nem a régi lidércek kísértenek – Remélem, hamarosan átmegy rajtam. 

De nem így történt.