Árnyjáték - 2. rész
Már vagy fél órája próbáltam elvegyülni a tömegben és pár – értelmesnek nem mondható – szót váltani néhány szimpatikusnak tűnő alakkal. Szerettem volna megtudakolni a házigazda hollétét, de egyre valószínűbbnek tűnt, hogy Benji már becserkészte az esti ágymelegítőjét és valamelyik szobában – a hatból – élvezi a hölgyike társaságát. Egy kissé dühített a dolog, mindig azok a kibaszott akadályok, de ahogy megéreztem a vesében egy könyököt, no meg a lábamon végigfolyó ital hűvös cseppjeit, megörültem. Legalább valakit istenesen pofán vághatok! Ahogy megfordultam, a mozdulatom teljesen megakadt. Ott állt előttem Benji méregzöld pólóban, enyhén túlékszerezve, jólfésült idol séróval, átható tekintettel, mosolytalanul.
- Bocsi! – dünnyögte bele a hangzavarba, majd végigmért.
Ijedten rántottam el a fejem, a szívem a torkomban dobogott, a szám kiszáradt, nem mertem megszólalni. Újra és újra elsuttogtam magamban, hogy tuti nem fog felismerni! Elvégre szőke voltam és zöld szemű, voltak melleim – az extra push up melltartónak hála – nem is akármilyenek. A fehérre mázolt bőröm szépen takarta a nap sugarainak nyomát, a sápadt ázsiai fehérségemmel pedig erős kontrasztban állt nem csak a macskás sminkem, hanem a fekete mini ruha is, ami a testemre tapadt.
Szinte megugrottam, ahogy az ujjai megérintették a tenyeremet. A bőr félkesztyű csak az ujjaimat takarta, erősen szidni kezdtem magam, amiért anno nem a normál változatot választottam. Csak némán bámultam a mozdulatot, amivel felemelte a kezemet, majd kérdőn a szemébe néztem, ami hang nélkül bíztatott a forgásra. Sosem láttam addig Benji szemét olyan sötétnek és mélynek, pontosan tudtam a tekintetéből, hogy mennyit ivott, hogy milyen kanos, de fogalmam sem volt, miért szórakozik itt velem.
Lassan megpördültem, Benji pedig erőteljesen belemarkolt a fenekembe. Villámcsapásként ért a felismerés! Az ég kék, a fű zöld, Benji pedig engem akart megdugni! Bassza meg! De miért? Sosem kedvelte az ázsiai nőket. Túl alacsonyak voltak, túl vékonyak, túl laposak… akkor mégis miért?
Ahogy ismét szembe találtam magam vele, egy lépéssel közelebb araszolt hozzám, éreztem a leheletét az arcomon, a forró kezeit, ahogy a derekamra simította őket. Szinte perzselte a fülemet, ahogy belesuttogta a bugyuta kérdését… táncolni invitált, én pedig, mint egy bedrogozott, ártatlan tini lány hagytam, hogy magával rángasson.
Nem pont így képzeltem, de a cél szentesíti az eszközt, vagy nem?
A levegő egyre fülledtebb lett. Úgy éreztem, ha nem kapok némi friss oxigént, menten elájulok vagy kidobom a taccsot a rám nehezedő párás hőséggel vegyített parfümök és izzadtságok szagának bódító egyvelegétől. Kínomban Benji nyakát kezdtem el szaglászni. Nem tudom, hogy az ismerős illat miatt nyugodott-e meg a gyomrom, vagy a rám törő inger – miszerint nyalogassam végig a pólójából kikandikáló bőrfelületet – terelte el a gondolataimat, mindenesetre hálás voltam érte.
Benji ügyesen terelgetett a tömegben. Már csak azt vettem észre, mikor a hátam erősen nekicsapódott a falnak, ő pedig még inkább hozzám simult. A merevedését nekem dörzsölte, a kezei pedig elkezdték feltérképezni a combom belső felét az aprócska ruhám alatt. Ahogy a bugyim széléhez ért, kipattant a szemem. „Te jó ég! Benji itt akar megdugni nyilvánosan?” Az agyam őrült sebességgel kezdett kattogni, végigpásztáztam a táncoló tömegen, látszólag senki sem foglalkozott velünk, majd kiszúrtam azt az éhesen vizslató szempárt. Fogadtak – vontam le a következtetést, majd elmosolyodtam, talán az este során először igazán Shin-esen. Volt az egészben valami hihetetlenül, megalázóan nevetséges. Benji éppen a bugyimban turkált, én pedig C.J.-jel szemeztem. Talán még cinkos tekintettel rá is kacsintottam, amolyan „szívassuk meg Benji-t” fejjel, képzeletben még le is pacsiztam vele, hogy csak úgy mellékesen közöljem, hogy a fogadást ő fogja nyerni. A fejemben egyre inkább kezdett összeállni a kép: bizonyára C.J. választott ki neki, mint megdöntendő leányzót és nagyon úgy festett a dolog, hogy nyilvános szex kategóriában indultunk.
Benji kérdőn nézett rám, mikor lassan eltaszítottam magamtól, majd szégyenlősen tátogni kezdtem:
- Ne itt!
Dühös lett. Az arca megfeszült, a szemei szikrákat szórtak, viszont a farka még mindig mereven állt a gatyájában, így gyors mérlegelés után, elhúzott magával a lépcső irányába. Meglepődtem, amikor a saját szobája ajtaját nyitotta ki előttem, de szó nélkül mentem egyre beljebb, egészen az íróasztaláig, megbabonázott szemekkel néztem a rajta fekvő laptopot… Benji hátulról simult hozzám, egyik kezét a combomon simította fel, másikkal arra késztetett, hogy kissé előre hajoljak. Megtámaszkodtam az asztalon. Nem teketóriázott, nem próbált levetkőztetni, vagy tovább izgatni. Hallottam, ahogy az övével babrált, éreztem az ujjait a bugyimnál, a fájdalmas nyögés, amit hallattam betöltötte a szobát, még a felszűrődő zene hangját is túlharsogva. Legalábbis úgy éreztem. Az erőteljes pumpálás nyomán könnyek gyűltek a szemembe, és egy vigyorszerű grimasz az arcomra. És íme Benji, akinek a sikamlós történeteit annyiszor hallottam, akinek olyan ártatlan a mosolya azokkal a cuki kis gödröcskékkel, aki kegyetlenül dönget hátulról csak a saját kielégülését figyelembe véve… Sosem így képzeltem a szüzességem elvesztését. De nekem már csak ez jutott.
Tulajdonképpen valahol hálás is voltam Benji-nek. Gyűlölni akartam őt, hogy ne remegjen a kezem, mikor rászorítom a párnát az arcára; hogy legyen elég erőm végignézni, ahogy a testéből kiszáll az élet; hogy végül csak leköpve azt mondhassam, megérdemelte a halált. Erre gondoltam, mikor az ágyra taszítva arra késztetett, hogy meglovagoljam; erre gondoltam, amikor fájdalmasan fölém kerekedett és a matracba döngölt. De képtelen voltam erre gondolni, amikor az ujjait gyengéden végighúzta az ajkaimon, amikor lágy csókkal – az egyetlen csókkal, amit tőle kaptam – csitította a feltörő, fájdalmas sóhajaimat, amikor a szeméből eltűnt minden testi vágy és csak a szomorú pillantása maradt. Ismét az az ember volt, aki mosolyogva köszöntött minden nap, aki vidáman magyarázta el újra és újra a statisztikai feladatokat, aki a repülőtéren olyan kétségbeesetten szorított magához. Átöleltem, nem akartam, hogy lássa, mennyire fáj a fájdalma. Éreztem, ahogy megremeg a teste és egy utolsó hörgés kíséretében elveszíti a léte fölötti uralmat. Rám dőlve pihegett, én pedig a nedves hajába csúsztattam a hűvös bőrrel fedett ujjaimat. Ahogy a bódulat eltűnt a testéből, felkönyökölt és vizslatóan a szemembe nézett. A tekintete az enyémet fürkészte olyan áthatóan, hogy volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, most fogja közölni, hogy „Lebuktál Shin, mindig is tudtam, hogy lány vagy!”, de nem tette. Csak lekászálódott rólam, magára kapta az alsóját, megszabadult a pólójától, az órájától meg az egyéb kiegészítőktől – ekkora már én is felültem – még a kezembe nyomta a használt óvszert, amolyan „ezt dobd ki kifelé menet”, majd bebújt az ágyába.
Benji fürdőszobája idegesítően világos volt: a vajszínű csempék, a hozzápasszoló elegáns bútorzat, a hatalmas tükröt megvilágító spotlámpák sorozata, mint ragyogva ordították felém a saját sötét, bűnös mivoltomat. A fekete, kissé megszaggatott ruhámban, a könnycseppjeim okozta szennyes csíkokkal az arcomon úgy festettem, mint egy megtört angyal. Undorodva néztem az alvadt, elmaszatolt vérnyomokat a combomon, a vöröses pacákat a nyakamnál, a lilás foltokat a testemen… Benji nyomai a bőröm minden szegletéről virítva hivalkodtak. Legszívesebben lemostam volna minden jelet, minden fájdalmas foltot, az utolsó emlékét is annak az éjszakának. De ahogy az ujjaim az ajkamra vándoroltak, megborzongtam. Az emlék, hogy Benji lágyan és esendőn megcsókolt, felmelengette a szívem, éreztem, hogy a torkom elszorul, hogy megremegett a térdem, hogy végérvényesen eltűnt minden gyilkos vágyam.
- Csak a célt kell szem előtt tartanod, Shin! – suttogtam a tükörképemnek, majd dühösen felborzoltam a szőke tincseket, amik finoman takarták a valódi hajkoronám.
Éreztem, hogy össze kell szednem magam, így próbáltam végiggondolni a tervem részleteit és az eredeti mederben csordogálva folytatni.
Benji aludt. Pont olyan mélyen és mozdulatlanul, ahogy a nedves történetei közben elmesélte. Elkezdtem feltérképezni a szobáját, a szekrényeit áttúrva kivettem a tökéletes álcaként használható fekete nadrágot és hosszú ujjú pólót, egy sapkát – amire, jobb híján, egy vadászati késsel vágtam néhány lyukat – és egy pár katonai kesztyűt. Egy rongy segítségével végigtörölgettem azokat a felületeket, amiket megérinthettem, majd nem bírtam tovább: Benji laptopját kezdtem átnézni.
Elmosolyodtam. Biztosra vettem, hogy a szerencse mellém állt, hiszen nem csak a ház teljes kamerarendszere ki volt kapcsolva, de még Benji összes jelszava is ott pihent egy nem túl eldugott jegyzetfüzetben az íróasztala fiókjában…
Nem tudom, mikor kezdtem el szemezni a tőrrel. Nem volt antik darab, nem voltak különböző minták faragva a markolatára… egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek az ilyesmit elképzeltem. Egyszerű fekete nyele volt, a penge egyik felét recék tarkították, a másik pedig könnyűszerrel átvágta még a keményebb állati bőrt is, kissé visszahajlított éle hegyesen végződött. Végigfutott a hátamon a hideg. Elképzeltem, milyen lenne, ha Benji nyakához szorítanám az éles pengét. Vajon az ő bőrében is könnyedén siklana a fém? Vajon a vére milyen gyorsan színezné át a világos ágyneműjét?
Néhányszor még megforgattam a tőrt a kezeim között, majd lassan az ágyhoz sétáltam. Benji kiterülve aludt a hatalmas fekhelyen. Talán három ember is kényelmesen elfért volna benne, ő mégis egy aprócska helyet sem hagyott maga mellett. Néztem a nyugodt arcát, a sötét tincseket, amik zilálva kunkorodtak ide-oda, az apró mosolyt, ami a szája szélén játszott…
Nagy levegőt vettem. Már magamra húztam Benji ruháit. Egészen úgy festettem, mint egy betörő. Eligazítottam az arcomon a kilyuggatott sapkát, majd a prédám fölé másztam. Óvatosan kezdtem el a kés élét belemélyeszteni a nyaka vékony bőrébe, mintha nem is megölni készültem volna. A vörös cérnavékony vonal mellett pedig szinte azonnal felbuggyantak a vércseppek. Nem tudom, miért nem számítottam rá, hogy Benji felébredhet a fájdalomra. Az ijedten kerekedő, sötét szemei megleptek, képtelen voltam gyorsan reagálni az új helyzetre, ő viszont teljesen éberré vált és elkapta a csuklómat, majd elrántotta a nyakától a tőrt sikeresen végigszántva ezzel az oldalamon.
Dulakodni kezdtünk. A felszűrődő zene, az őrülten lüktető szívverésem, a hasamból szivárgó vér gondolata, és Benji halk nyikkanásai bizonytalanná tették a mozdulataimat. A lebukástól való félelem feltüzelte bennem az adrenalint. Nem emlékszem, hogy sikerült végül ledöntetünk az éjjeliszekrényén trónoló lámpát, aminek üvegburája hangos csörömpöléssel tört szét a padlón, viszont Benji koncentrációját sikeresen megtörte, én pedig szerencsésen leüthettem a tőr nyelével. Az ütött seb elég mély lehetett, szinte azonnal elájult és ömleni kezdett a vér a fejéből, de nem volt időm alaposan megvizsgálni, hiszen az ajtó hangos csapódással vágódott ki, nekem pedig nagyon gyorsan kellet kereket oldanom.
A homok kellemes meleg volt még az éjszaka leple alatt is. Bágyadtan dülöngéltem, akár egy részeg, képtelen voltam normálisan venni a levegőt, remegtem, mintha legalább a tél közepén lettünk volna. A véremből lassan eltűnt az adrenalin-löket, én pedig hálás voltam minden lépésért, amit vánszorogva tettem meg. Fogalmam sem volt, hogy sikerült lelépnem Benji házából, ahogy arra sem igazán emlékeztem, hogy bírtam még majd 15 percet sprintelni a tengerparton, bokáig érő homokban… valószínű a félelem ösztöne űzött, és valószínű a kivégzést megzavaró egyént jobban érdekelte a Benjiből ömlő vér, mint az ablakon kimászó fekete alak.
A sötétben apró fénypontot vettem észre, lassan kezdtem el arra araszolni, majd ahogy megláttam az olajoshordóban égő tüzet, beledobáltam magamról a fekete álcámat. Nem volt szükségem többé a sötét sapkára, a hosszú ujjú felsőre, ahogy a nadrágra sem. Dühösen belevágtam a szőke parókát is, és elégedetten néztem, ahogy lassan porig ég. A sebemet kezdtem el vizslatni, nem volt túl szép látvány, de nem tűnt olyan mélynek, ami valamennyire megnyugtatott. Csak ekkor vettem észre a körém gyűlő fűtől kába egyéneket, akik készségesen nyomtak a kezembe egy üveg jó minőségű alkoholt, amivel én a vágást kezdtem fertőtleníteni, csak az elégedetlen felmordulásuk után húztam meg az üveget. A járda szélére ültem nem messze a randalírozó drogosoktól. A tűz körüli körtáncuk lassan beleolvadt a sötétségbe, el-elbóbiskolva pislákoltam még néhányat, majd meghallottam a mellettem ücsörgő két lány furcsa, spanyol-angol egyvelegét és képszakadás…
A nap aranyló fénycsíkkal ébresztett. Újra és újra utat talált az arcomhoz, hiába forgattam a fejem ide-oda, valahogy mégis rajtam pihentek a melengető sugarak. Gondolatban elképzeltem, ahogy a kezemmel árnyékot képezek az irritáló fény és a szemem közé, de a mozdulatom megakadt, amint megéreztem a szúró érzést a karomban. Kipattantak a szemeim. Az ingerek hatalmas sziklaként zuhantak rám: a klórszagú fehérség, a csipogások el-elhaló hangja, a ropogó ágynemű, a karomból kiálló tű… A sebemhez kaptam, amit tiszta gézlap fedett, majd őrült módjára kezdtem keresni a szememmel egy órát, ekkor lépett hozzám a fehérköpenyes alak:
- Kisasszony! – kezdett nagyon lassan és tagoltan beszélni – Egy ingyen-kórházban van, elláttuk a sérülését. Szeretne feljelentést tenni?
- Mi? – kérdeztem értetlenül.
- Az erőszak miatt…
- Én nem… nem lehetek itt. – Próbáltam annyira szakadozottan beszélni, amennyire csak tudtam. – Idő?
- Hat óra van. De biztos benne? – erősködött a fickó.
- Mikor?
- Az utcáról hozta be két lány ma hajnalban. – Fogalmam sem volt, hogy értette meg mit akartam, de látszólag pontosan tudta, hogy mire vagyok kíváncsi. Megnyugodtam, a hallottak alapján nem késtem még le a gépemet.
- Ha meggondolja magát a feljelentéssel kapcsolatban…
- Én… Sanghaj… ma. – Feltűnően kezdtem nézni a karomat, a belőle kiálló tűt, és reménykedtem, hogy a fickó megérti a ki nem mondott kérésemet és kiszereli belőlem az infúziós tűt. A fehérköpenyes sóhajtott egyet, látványosan megcsóválta a fejét, de elkezdte lerendezni a karomat, még átkötötte a sebemet és megkért, hogy ha lehet az elkövetkezendő néhány napban ne másszak kerítést.
Nem volt sok időm visszavedleni fiúvá és besettenkedni a repülőtérre, de valahogy sikerült és mikor ismét a tegnapi kényelmesnek tűnő székemben ültem, lassan – a nyilallás ellenére is – elszenderedtem. 11-kor ébredtem: enyhén rázott a hideg, az arcomról lassan folyt az izzadtság, a mosdóban próbáltam valamennyire helyrerázni a kinézetemet, hogy felengedjenek a gépre. Engem lepett meg leginkább, hogy mennyire nem foglalkoztak az arcomra kiülő fájdalommal, meg a remegő kezeimmel, talán azt hitték, hogy egyszerűen félek a repüléstől, talán csak nem érdekelték még ennyire sem az utasaik hogyléte. Nekem teljesen mindegy volt, csak végre elhagyhassam azt a kibaszott országot.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése