Árnyjáték - 1. rész

Félhomály borult a könyvtárra. Ahogy egyre kiürültek a termek, úgy vált minden ijesztően csendessé. Sosem ilyennek képzeltem el egy amerikai nagyváros egyetemi könyvárát. Semmi üveg, semmi modern vagy posztmodern furcsaság sok-sok fémmel megbolondítva, hanem letűnt korok zömök falai között, hatalmas fapolcokon pihentek a vaskos kötetek, súlyosan, megfáradva, századok porát magukba szívva.

Nagyot nyújtózva ásítottam, elegem volt már az ábrákból és a diagramokból, elegem volt az elém pakolt feladatsorokból, meg a gondolatból, hogy csalódnom kell magamban és nem fogom tudni megcsinálni a példákat. Mennyivel egyszerűbb lett volna „hülye amerikainak” lenni, nemtörődöm stílussal és parti arccal, leszarva mindent csak a buliknak, a piáknak és a csajoknak élni, mint jófiú ázsiaiként még este nyolckor a könyvtárban kuksolni.

Bekapcsoltam az előttem elterülő laptopot, hátha a technika csodája segítségével hamarabb végzek a feladataimmal. Az ujjaim ismerősen száguldottak a billentyűkön, mosolyogva figyeltem, hogy a könyvtár szervere össze volt kapcsolva az egyetemi szerverrel, már csak Mr. Brown fiókját kellett megtalálnom, mikor a Skype jelezte, hogy valaki zargatni akar. Gyorsan lementettem néhány fájlt, töröltem az illetéktelen behatolás nyomait, majd a fejhallgatóval egybekötött mikrofont a géphez csatlakoztattam.

- Szia! – vigyorgott rám a zaklatóm édes japánjával. Nem voltam elragadtatva: a haja rózsaszín volt, a sminkje túl sötét és túl sok, a körmei más-más színűek, több kiegészítő volt rajta, mint a városi karácsonyfán, valami eszméletlen lila rágón csámcsogott és úgy ült, mint egy troll az angol királynő kerti partiján.

- Szia! – köszöntöttem én is, bár valószínű hallotta a hangomon, hogy nem vagyok elragadtatva a külsejét illetően.

- Nem vagy valami lelkes!

- Fáradt vagyok!

- No várj, mutatok valamit, amitől jobb kedved lesz! – ujjongott, majd egy halom szatyrot vett elő, az egyikből egy csini szoknyát rángatott ki, majd mosolyogva a kamera elé tolta: - Tadá~!

- Szép! – néztem rá rezzenéstelen arccal, próbáltam visszatartani a fejemet, nehogy közelebbi ismeretséget kössön az asztallal, majd sóhajtva megkérdeztem – Mégis mi a franc van veled?

- Unatkozom! Ausztrália nem olyan menő hely, mint az USA.

- Ne szívass! – kezdett kihozni a sodromból – Nem a prérin laksz a bárányokkal!

- Jó, de itt másból sem áll az élet csak vásárlásból, meg azt beszélik ki a csajok, hogy mit művelt a pasijuk velük, amikor meglátták őket ebben meg abban a göncben. – kezdtem megérteni az ausztrálok leleményességét: inkább betömték a barátnőik száját valamivel, mintsem végighallgassák ezt – Várj! Van egy bugyi, amiben olyan a fenekem… - kezdett bele, majd felállt a szoknyája alá nyúlt, lehúzta a bugyiját, elhajította, egy másikat húzott fel, majd bele pucsított a kamerába.

- Nocsak! Az ázsiai srác mégsem buzi! – csattant fel mögöttem valaki angolul.

Úgy csaptam le a laptop monitor részét, mint aki áramba nyúlt, és gyorsan odavetettem a mikrofonba:

- Jicchan! Majd később beszélünk! – rikácsoltam japánul – Már elnézést! – váltottam nyelvet és néztem a srácra – Miért lennék meleg?

- Itt minden ázsiai buzi! – mondta nemes egyszerűséggel, aztán leült mellém. Felvont szemöldökkel vizslattam a srácot, aki legalább 180 cm magas volt, széles vállakkal és férfias kezekkel rendelkezett, no meg cuki, húzott, mandulavágású szemekkel és egy kpop idolt megszégyenítő hajkoronával.

- Ez önvallomás akar lenni? – néztem végig rajta még egyszer.

- Ja, én amerikai vagyok! – közölte vidáman.

- Én meg feka, csak jól álcázom! – nyögtem be fapofával.

- Én ezt nem itt mondtam volna! – röhögött – De értékelem a humorod, rasszista barátom! – Veregetett hátba. – Szóval hogy is hívnak?

- Arishima Shinji, első éves mérnök szakos hallgató. Örvendek a szerencsének! – váltottam át jól nevelt japánba.

- Bae Je Wook – Ekkor kezdtem el fuldokolva röhögni. – Hé! Te maximum senpai-nak hívhatsz és hajbókolhatsz előttem! Miféle viselkedés ez? – mosolyogta el a végét.

- Igenis, sunbae! – hajoltam meg.

- Koreaiul is tudsz?

- Te tudsz japánul?

- Dehogy!

- Akkor meg?

Valahogy így kezdődött a barátságom Benji-vel – ahogy mindenki szólította – kihúzott a névtelen buzi ázsiaiak közül és bedobott a klassz amerikaiak színes kavalkádjába. Őt mindenki kedvelte: laza volt és vicces, az egész egyetemet magába bolondította, ott legyeskedtek körülötte, hiszen nem csak jól nézett ki, okos is volt, ráadásul gazdag.

Benji pontosan tudta, hogy milyen hatással van az emberekre, különösen a nőkre, és tekintve, hogy egy fiúkollégiumban laktunk, ahol kemény szabályok uralkodtak, így csak ritkán lehetett kiszökni, szívesen mesélt egy-egy forró kalandjáról nekünk, többieknek egy-egy üveg sör mellett, ami persze a többi srácot is felfűtötte. Ahogy a történeteket hallgattam, egy valamit minden kétséget kizáróan megtudhattam. Az amerikai nő szeret szopni, szereti, ha fáj, szereti minden olyan pózban csinálni, amiben minimum a gerince törik ki és egyáltalán nem lágy és romantikus. Ergo: az amerikai nagy kanok szerettek vetíteni.

- És neked, Shin? Semmi nedves élmény, amit megoszthatnál a kerekasztal körül? – kérdezte Benji enyhén spiccesen. Az asztal szögletes volt, az én történeteim pedig szárazak.

- Én szégyenlős japán vagyok – válaszoltam –, aki nem beszél ilyesmiről.

- És közben 3D-ben nézed a pornót, mi?

- Egy japán – mosolyodtam el sejtelmesen – nem beszél ilyesmiről.

Benji csak összeborzolta a hajam és a vállamra tette a kezét:

- Imádom ezt a kölyköt. – mondta a többieknek, majd rám nézett – De a barátnődet elnézve… aki hol is lakik?

- Most Ausztráliában tanul.

- És nem azon van, hogy felszedjen valakit, hanem neked tologatja a fenekét a kamerába… biztos tudsz valamit.

- Vagy egyszerűen csak rendes lány és hűséges.

Egyszerre tört ki mindenkiből a nevetés én pedig értetlenül néztem őket, Benji megcsapkodta a vállam:

- Imádom ezt a kölyköt! Olyan humora van…

A srácok lassan elszállingóztak, csak én maradtam meg a teljesen elázott Benji. A kanapé támláján pihentette a fejét, néha fel-felnyögött. Fogalmam sem volt, hogy a forró történetek voltak rá ilyen hatással és a szűk gatyája miatt a nyögdécselés, vagy a sör próbál utat törni, amolyan hátra arc fillinggel és ezeket a löketeket próbálja visszanyelni. Nem mertem ránézni, inkább előre dőlve játszadoztam a sörösüvegemmel, ahogy az este folyamán szinte végig. Az aszal telis-tele volt üres zöldes üvegekkel, előttem is volt vagy egy tucat, noha még mindig az első üvegem negyedénél tartottam. Nem akartam elveszíteni a fejem, viszont az ügyes asztalrendezésemnek hála, profin be tudtam adni a többieknek, hogy iszom én, csak jól bírom az alkoholt.

- Tényleg jól bírod a piát! – szólalt meg Benji elhaló hangon. Rálestem a vállam felett, vigyorognom kellett:

- Talán le akartál itatni?

- Most lebuktam! – kacarászott.

- Csak a pia beszél belőled! – ütögettem meg a térdét.

- Talán igazad van… - mondta, majd a kezét végighúzta a gerincem mentén, mire hirtelen értetlenül felé fordultam. Furcsa fény játszott a tekintetében, amit nem tudtam hova tenni, a hajamba túrt és magára rántott. A szemeim kikerekedtek, fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat. Meglepődtem, mikor az ajkaimra mart, teljesen jéggé fagytam. Egyik kezét a térdemre rakta, majd lassan kezdte felfelé húzni az ujjait, mire teljesen pánikba estem, lehunytam a szemeimet olyan erősen, ahogy csak tudtam, majd mikor ismét kinyitottam egy világos szempár nézett rám érdeklődve.

- Te, Shin! Ha itt alszol el, baromira fájni fog a nyakad reggelre! – kocogtatta meg a térdem Marc, az egyik csoporttársam, mire próbáltam normális ülőhelyzetbe tornázni magam, és kicsit megnyomkodni az elgémberedett vállaimat. A torkom porszáraz volt, alig bírtam nyelni, Marc egy poharat nyújtott felém, mire gyanús pillantásokat vetettem hol a pohárra, hol pedig rá, de ő csak elnevette magát:

- Nyugi! Sima víz! Idd meg, aztán menj aludni! – utasított, mire hirtelen, mint valami robot, engedelmesen nyúltam a víz után. Kellemes érzés volt végre normális folyadékot végigengedni a torkomon. Marc csak intett és otthagyott, aminek én kifejezetten örültem, a rám terített pokrócért pedig egyenesen hálaéneket kívántam zengeni, fogalmam sem volt hogyan magyarázhattam volna ki a gatyámban dúló helyzetet. Ahogy eszembe jutott az álmom, félrenyeltem. Nem akartam emlékezni egyetlen részletre sem belőle. Sem arra, hogy Benji úgy nézett rám, mint a legromantikusabb nyálfilm szereplői egymásra, sem arra, hogy mennyire élveztem az álombéli csókot, sem arra, ahogy a kezei végigsiklottak a combomon. Te jó ég! Muszáj voltam jól megdörzsölni az arcomat és a szemeimet, hátha eltűnnek belőle a filmként pergő álomképek, de nagyon ragaszkodónak bizonyultak.

A szobámba belépve egyből az ajtónak támaszkodtam. Nagy levegőt kellett vennem, hogy lecsillapítsam a zakatoló szívverésemet.

- Csak a célt kell szem előtt tartanod, Shin! – mondogattam magamban. Lassan sétálni kezdtem. Fel-alá járkáltam a szobában, reméltem, hogy ez megnyugtat és kitisztítja a gondolataimat, de nem lett jobb. Magamhoz vettem a laptopomat, muszáj voltam valahogy elterelni a figyelmemet. Módszeresen kezdtem el nagyobb szervereket feltörni. Bankszámlákat néztem át, néhány biztonsági kamera felvételébe is belepillantottam, az egyetemi tanáraim magánlevelezéseit olvasgattam, teljesen mindegy volt, hogy mivel ütöm el az időt, csak ne kelljen Benji-re gondolnom és a hülye álmomra.

Hirtelen világosodott ki, fogalmam sem volt, hogy valóban egyik pillanatról a másikra cikázott-e be a fény, vagy én aludtam el a laptopot bűvölve, mindenesetre váratlanul ért a reggel, nekem pedig gyorsan kellett összekapnom magam, hogy elindulhassak az óráimra.

Még az utolsó előadásomon sem tudtam igazán odafigyelni, álmos voltam és unott. Miután a tanár kilépett, a csoporttársaim is szedelődzködni kezdtek, én viszont csak a fejemet a füzetemre hajtottam, talán el is szundítottam, mikor meghallottam Benji hangját:

- Nocsak! Lehet, hogy az alkoholt jól bírod, de egész másnaposan viselkedsz!

- Haha. – gúnyolódtam, majd felnéztem rá – Te viszont kicsattansz! – Tényleg úgy tűnt, mint aki az egész éjszakát nyugodtan végigdurmolta volna.

- Még szép! – büszkélkedett.

- Mit akarsz? – kérdeztem dühösen.

- Hu~ valakinek nagyon nem tett jót a tegnapi italozás! – Már majdnem kinyögtem, hogy a hajnali hekkerkedés a ludas, de végül csak lenyeltem. – Hogy fogsz így velem konditerembe jönni, ahogy megígérted? – nyomta meg az utolsó szót. Úgy morogtam, mint egy felbőszült vadállat, mire Benji felröhögött: - Mi van, kiscica, már dorombolsz is? – Úgy tettem, mint aki nem hallott semmit.

- Fél órát alszok és mehetünk!

- Te ezt fél óra alatt kialszod? – Csak egy egyezményes jellel válaszoltam, hogy mit pakoljon a szájába, de ő csak vihogva magamra hagyott.

Úgy két óra múlva büdösen és izzadtan igyekeztem a konditerem öltözőjébe, próbáltam kihasználni az alkalmat, amíg Benji csajozott, gondoltam, addig átöltözök.

- Hova tűntél, puhány barátom? – hallottam a hangját, majd ahogy a vállam felett ránéztem, láttam az őszinte döbbenetet az arcán – Az meg mi? – mutatott egyenesen rám, addigra már magamra húztam a tiszta pólómat, így azon keresztül kezdtem a hátamat tapogatni.

- Mi? Van rajtam valami? – kérdeztem döbbenten, mintha nem tudnám, hogy mire céloz.

- A hátad… - hápogott.

- Ja, csak egy sérülés…

- És ki kötözte be ilyen brutál módon? – vihogott.

- Ha hiszed, ha nem, a kórházban csinálták meg így! – hazudtam szemrebbenés nélkül.

- Mi a dokinak fásli-túltengése volt?

- Fenéket! – mosolyodtam el sejtelmesen – Az egyik hosszú combú nővérkében túlcsordult a szeretet.

- Megdugtad? – nézett rám érdeklődő szemekkel.

- Úriember nem beszél ilyesmiről…

- A fene esne beléd, Shin! – dühöngött, én pedig megnyugodtam, hogy nem feszegeti tovább a sérülésem titkát. Hirtelen Benji sokkal elnézőbb lett velem. Fogalmam sem volt, mit gondolhat, milyen sérülés kell ahhoz, hogy befáslizzák a páciens egész mellkasát, de onnantól nem voltam puhány, nem kaptam hatalmas, tüdő-kiköpő hátba csapásokat, hímes tojás voltam a zöldellő fűben, amit az ember megfog, arrébb tesz, majd visszahelyez, amint elvégezte a kerti munkát körülötte.

- De miért nem maradsz még néhány napot? – kérdezte Benji, miközben erősen koncentrált az útra, ami előttünk terült el. Valamiért ragaszkodott hozzá, hogy ő vigyen ki a reptérre, noha A Buli napján – állítólag – már semmilyen elfoglaltságot nem szokott betervezni.

- Mert eddig szólt a tanulmányi vízumom? – kérdeztem vissza szem forgatva a sokadszorra feltett kérdésre.

- De így lemaradsz A Buliról!

No igen. A Buli, amit Benji minden évben megszervezett a tengerparti nyaralójukban. A Buli, ami maga volt a mámor: az alkohol szinte patakokban folyt, a spanglit a legjobb papírból csavarták, a legdögösebb csajokat engedték csak be. Maga az amerikai álom. Kicsit még örültem is, hogy nem derül fény a japán bulizási szokásokra, ami az asztal melletti italkortyolgatáson túl nem sokat jelentett. Valamint, hogy nem kell nyilvánosan bemutatnom a csajozási módszereimet sem.

- Valóban, arról pont lemaradok. – szólaltam meg, miután erősen szuggerált, én pedig kezdtem attól tartani, hogy a perifériás látása kevés lesz a vezetéshez.

- De addig nem voltál igazi buliban, amíg nem voltál A Buliban! – kötötte az ebet a karóhoz – Úgysem toloncolnak ki egy nap miatt! Csak tovább kéne menni egy kijárattal az autópályán!

- Mondd, Benji! Láttál te már japánt bulizni?

- Még nem… - gondolkozott el fél pillanatra.

- A japánok NEM buliznak!

Benji hihetetlenkedve nézett rám. Fél pillanatig teljesen biztos voltam benne, hogy neki fog hajtani az elválasztó korlátnak, vagy a mellettünk szaladó fák egyikének, szinte cikázva néztem, hogy melyik lesz számára szimpatikusabb, végül visszafordította a tekintetét az útra és csalódott hangon szólalt meg:

- Szóval még örülsz is, hogy nem kell eljönnöd?

- Bevallom, kifejezetten hálás vagyok a sorsnak, hogy nem kell ott lennem a bulidon.

Benji elhallgatott. Az út további részében csak az utat figyelte. Az előttünk elnyúló pálya szinte szürkésen hullámzott a verőfényben. A mellettünk lemaradó autók, mintha megálltak volna egy-egy pillanatra, ahogy elhaladtunk mellettük. A szél lassan tengeri levegőt hozott felénk, még a zárt térben is tisztán érezni lehetett a hal jellegzetes illatát, a napfény ízét, a szabadság ígéretét. Én mégis dühös voltam magamra, hogy nem tudtam valamit kamuzni a mellettem ülő szótlan sofőrömnek, ahogy azalatt a néhány hónap alatt annyiszor. Aztán képzeletben megrántottam a vállam: nem mindegy? Ez az utolsó alkalom, hogy Arishima Shinji és Bae Je Wook találkozik egymással. Akkor meg? Miért bánt mégis, hogy így belegázoltam a lelkébe?

A reptér épületének hatalmas üvegfalai már messziről csillogtak a napfényben. Benji úgy szlalomozott a parkoló autók között, mintha mindig is ezzel foglalkozott volna, majd megállt a bejárattól nem is olyan messze. Azt gondoltam, hogy majd az autóban ülve végignézi, ahogy kiszedem a bőröndömet, majd intve tovább is áll, ehelyett kiszállt a kocsiból, háton veregetett, majd megölelt. Meglepődtem. Kicsit megveregettem a lapockáját, olyan haveri módon, de ő továbbra is csak szorított.

- Most mondanám, hogy majd jelentkezz, de tudom, hogy úgysem fogsz. – Megdermedtem a hangjától, biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban még el is sápadtam. Ő is ugyanúgy gondolta, ahogy én. A barátság közöttünk csak erre a félévre szólt. Holnap – sőt talán már korábban – minden visszatér a rendes kerékvágásba.

- Akkor talán nem is mondom, hogy természetesen írok, amint tudok. – suttogtam bele a nyakába egyáltalán nem férfiasan.

- Jó utat neked, Shin! – engedett el végül, én pedig mosolyogva, biccentve kívántam neki jó bulizást. Integettünk egymásnak, majd beléptem az üvegkalitkába és a pulthoz sétáltam a kinyomtatott jegyemmel.

Már a repülő indulását vártam a hipermodern váróban, amikor rápillantottam az órára… 5, 4, 3, 2, 1:

- Tisztelt utasaink! Tájékoztatjuk Önöket, hogy a 18 órakor induló tokiói járatunkat biztonsági okok miatt törölnünk kellett. A legközelebbi járat holnap ugyanebben az időben fog felszállni! Kérdéseikkel forduljanak a kijelölt pultokhoz. – Még néhányszor felcsengett a diszpécser fémes hangja, hogy elszavalhassa újra a tájékoztatót, csak unottan bámultam az utazók kétségbeesett arcát és zavarát, figyeltem, ahogy megrohamozzák a pultokat, s hogy végül mindenki próbál egy-egy kényelmesnek tűnő széket kiválasztani a 24 órás semmittevésre. Nagy levegőt véve végül én is felálltam és az egyik szimpatikusnak tűnő hölgyike elé álltam:

- A tokiói járattal utaztam volna… - kezdtem bele a köszönés után, de amint a fiatal nő ijedten rám kapta a tekintetét, sejtettem, hogy pár kuncsaft elég kegyetlenül tölthette ki a dühét… rajta.

- Ha szeretné, visszaadjuk a jegy árát és… – kezdett bele a szövegbe, amit valószínűleg betaníttattak vele talán több nyelven is. Türelmesen végighallgattam az egészet majd mosolyogva próbáltam felvenni vele a szemkontaktust.

- Köszönöm, tanulmányi vízummal vagyok… úgyis csak a reptéren maradhatnék, de megtenné nekem, hogy megnézni be lehet-e cserélni a jegyet egy másik ázsiai országba, ahonnan előbb is hazaérhetnék?

- Egy pillanat! – Úgy tűnt a nyugodt hangnemem őt is megnyugtatta – A sanghaji járatunkra még van szabad hely, ha esetleg megfelel. Holnap délben indulna.

- Tökéletes.

Másnap 11-kor ébredtem: enyhén rázott a hideg, az arcomról lassan folyt az izzadtság, a mosdóban próbáltam valamennyire helyrerázni a kinézetemet, hogy felengedjenek a gépre. Engem lepett meg leginkább, hogy mennyire nem foglalkoztak az arcomra kiülő fájdalommal, meg a remegő kezeimmel, talán azt hitték, hogy egyszerűen félek a repüléstől, talán csak nem érdekelték még ennyire sem az utasaik hogyléte. Nekem teljesen mindegy volt, csak végre elhagyhassam azt a kibaszott országot.

A repülő zúgott, az emberek fészkelődve próbálták elfoglalni magukat valamivel. Néhány tablettát erőltettem le a torkomon, hátha helyreráz valamennyire, majd a fejemre téve a fülhallgatót csatlakoztam be a filmbe, amit a hosszú útra szántak.

Sanghaj őrülten nyüzsgött, de nem bántam. A sok egyforma apró hangya össze-vissza futkározott, én pedig pontosan beleillettem a soraikba. Szinte egyenesen a mozgássérülteknek fenntartott mosdóba indultam, tudtam ott elég helyem lesz és senki sem fog zavarni. Ahogy beléptem a szürke helyiségbe, magamra zártam az ajtót, majd egyenesen a tükörhöz sétáltam. Az arcom még mindig nagyon sápadt volt, de egyre inkább visszanyerte a színét. Levettem a pólómat, majd lassan elkezdtem lefejteni magamról a fáslit. Sosem gondoltam volna, hogy valaha visszasírom a melltartómat, de most kifejezetten jól esett felvenni. Lerúgtam a tornacipőt a lábamról, lehúztam a nadrágomat és mosolyogva szedtem ki a bokszerből a zokni gurigát, amit álcázásként használtam. Hihetetlenül megkönnyebbültem a gondolatra, hogy ezentúl nem kell aggódnom a félrecsúszott, teljesen természetellenesen lengedező „farkam” miatt. A színes harisnya úgy csúszott végig a lábaimon, mint egy kellemes nyári fuvallat, a szoknya bolondos fodrokkal takarta el a combjaimat.

A gézlap úgy takarta a hasamon tátongó sebet, mintha nem is lett volna. Csak néhány vöröses folt sejtette, hogy a kés vágta nyom az összevarrás után is némi vért szivárogtatott magából. Lassan cseréltem át rajta a kötést, majd magamra húztam a pulcsimat is.

Holnap – sőt talán már korábban – minden visszatér a rendes kerékvágásba… amint eltűnik az ujjaimhoz tapadt vér.