Hatalmi játszmák 5. [2/5]

o ☆ o

Hűvös, őszi levegő süvített be a limuzin ülésterébe, ahogy a sofőr igyekezett az autó ajtaját szélesre tárni. Jimin keze olyan természetességgel nyújtott segítséget, mintha egy letűnt kor hercege lenne. Mosolyognom kellett a jeleneten, ami megelevenedett a szemeim előtt: az aranyló képzeletben Jimin, páncélba burkolva, koronával a fején igyekezett kisegíteni az érkező kisasszonyt a hintóból. 

- Mi ez az elvetemült vigyor? – kérdezte Jimin, s már eltűnt a varázslat. A 21. század kegyetlenül csapott arcon a fekete öltönnyel, a csokornyakkendővel, a középen elválasztott sötét frizurával; apró, csillogó üvegporrá morzsolva a mesevilágomat. 

- Épp elképzeltelek tiarával a fejeden. – ferdítettem magabiztosan. Jimin a karját nyújtotta felém, s én könnyedén fogadtam az udvariaskodását, s igyekeztem felvenni a léptei tempóját, hogy végre becammogjunk a rendezvény helyszínére. 

- Mi van? – háborgott kissé gyanakvóan Jimin – Miféle hercegnőnek képzeltél el? 

- Nagyon csinos voltál. – néztem rá óriási szemekkel ártatlanul. 

- Remélem, rózsaszín abroncsos ruhát álmodtál nekem, sok csipkével meg tüllel. 

- Rám bízhatod magad, tényleg nagyon bájos voltál. 

A hotel báltermében lágy muzsika zsongott, ami kellemesen fedte be a helyiségben nyüzsgő egyenletes morajlást: a pezsgőspoharak aranyló csilingelését, a beszélgetés visszafogott szavait, a lépések megfáradt kopogását a lilásan csillogó padló felületén. Nyugodtan sétáltam végig Jimin-nel a kerek asztalok között, amiket hófehér abrosszal fedett be a személyzet. Nem lepett meg, hogy a visszafogott búgás elcsendesedett és mindenki tátott szájjal bámulta, ahogy a fekete, magassarkú cipőmben, az alakomra simuló, sötét kisestélyiben végigsétáltam az asztalok között, mintha csak a New York-i divathét kifutóján vonultam volna végig. Néhányan elrebegtek egy köszönésfélét, amire csak bájos mosollyal válaszoltam, s mikor megérkeztem a kiszemelt, elkülönített asztalomig, Jimin udvariasan kihúzta nekem a széket, s miután leültem kecsesen hátradobtam a szőkén csillogó, göndör fürtjeimet. Teljesen meglepett a mellém telepedő fekete hajú, jelentéktelen külsejű ismeretlen nő, akinek a sajtós bilétája olyan feltűnően lebegett a nyakában, hogy biztosra vettem csak valami kezdő újságírópalánta lehet, noha a hölgy arcát barázdázó ráncok nem erről tanúskodtak. 

- Üdvözlöm, kisasszony. – kezdett bele udvariasan – Feltehetek a Női értékek számára néhány kérdést? 

A lap címe semmit sem mondott, de mivel a vezetői ülésen a nagyfőnök külön felhívta a figyelmünket, hogy legyünk barátságosak – főleg a díjazottak – a konkurencia riportereivel, így igyekeztem jó képet vágni a vallatáshoz. A szemem sarkából rápillantottam Jimin-re, aki kíváncsian nézelődött ismerős alakok után kutatva. 

- Persze. Hallgatom. – nyögtem kelletlenül, noha igyekeztem a legjobb arcomat mutatni. 

- Először is szeretnék gratulálni a díjhoz. – csillogott a nő szeme – Biztosra veszem, hogy hatalmas megtiszteltetés, noha a saját cégétől díjat kapni… – A nő hangjában felbukkanó rosszindulat és lekicsinylés erőteljesen csengett ki. Elmosolyodtam. Valószínűleg hallott egyet s mást a lobbanékonyságomról, s úgy gondolta, egy kis botránnyal megtámogatja a no name lapja eladását. 

- Ez a díj számomra azt jelzi, hogy elégedettek a lapnál végzett tevékenységemmel. – vontam meg a vállam – Ennek természetesen örülök.

A kérdések kezdtek fárasztani. Úgy tűnt a nő nem adja fel könnyen, én viszont csendes tóként válaszoltam a felmerülő értelmetlen és érthetetlen feltevésekre. Még Jimin is elismerő pillantásokat vetett rám. 

- Megkérdezhetem, hogy milyen kapcsolatban áll a jóképű fiatalemberrel, akivel érkezett? 

Zavartan kezdtem a gyűrűs ujjamra felhúzott ékszert tekergetni, s próbáltam megfogalmazni magamban, hogy mi lenne a legjobb válasz erre a váratlan, személyes kérdésre. 

- Jimin az én… – nyelnem kellett, valahogy nem jött a számra a párom kifejezés. 

- Csak nem a vőlegénye? – csapott rá a nő a rosszul leplezett idegességemre, s még pofátlanul a kezemet is maga elé húzta, hogy jobban szemügyre vehesse a rajta pihenő ékszert. Csak bólintani tudtam, s biztosra vettem, hogy a bosszúság piros foltokat festett az arcomra. Ezt a pofátlanságot! 

- Ó és mikor lesz az esküvő? – csapott le a témára a nő kicsit sem tapintatosan, mire éreztem, hogy a tarkóm mentén halvány izzadtságcseppek kezdtek gyülekezni. Szerettem volna menekülőre fogni, s egy pillantást vetettem Jimin felé, hátha észreveszi a hangtalan segélykiáltásomat. Nem volt szerencsém. Jimin telefonja nesztelenül kezdett világítani, ezzel jelezve a hívást, s a férfi olyan könnyedén kért elnézést és lépett néhány méterrel messzebb, mintha nem fuldokoltam volna a túl indiszkrét kérdések hálójában. 

- Elnézést, de nem szívesen beszélek a magánéletemről. – próbáltam kedves maradni, de az arcomra települő kifejezés elég sokatmondó lehetett, hiszen a nő olyan gyorsan száguldott el a közelemből, mintha attól félne, hogy erőszakkal dörgölöm bele a fejét a csodálatosan fehér abroszba. 

- Jól vagy? – Harin hangja vidáman csengett, némi pezsgőt sejtettem a túlzott jókedve hátterében. Szinte beleburkolózott a ruhája szürkéskék színébe, ami elegánsan mutatta meg kellemes tejeskávé nyakát, míg a szoknyája a térde alá omlott, ezzel eltakarva a nő vékonyságát. A haja laza, sötétbarna kontyban pihent a tarkójánál, míg az apró táskáját a kezében szorongatta. 

- Szemét kis ribi! Bele akart mászni a kapcsolatom részleteibe. – morogtam kicsit sem kedvesen. 

- Persze az embereket mindig az érdekli, amiről a másik nem szívesen beszél. – okoskodott a lány – A jó riporterek úgy beszéltetik az alanyaikat, hogy azok rá sem ébrednek miket osztottak meg egy vadidegennel, csak mikor az újságban olvassák. 

- Ehhez biztos nagyon értesz… – nyögtem ki lehangoltan. 

- Nem igazán. – igazította maga alá Harin a szoknyáját, ahogy letelepedett mellém – Nem szeretek interjút készíteni. Sokkal jobb, ha arról írhatok, amiről akarok…

- Pedig én mindig azt gondoltam, hogy imádsz mások életében vájkálni. – toltam a gondolataimat Harin orra alá. 

- A kettő nem függ össze. – A nő arcára kiülő kifejezés félelmetessé tette a vonásait. – Jobban szeretem, ha az emberek nem tudják, hogy ismerem a titkaikat. Jobb, ha észrevétlennek tartanak. 

A folyosó halvány fényben úszott, s kevésbé volt lilás árnyalatokkal megtöltve, mint a hotel bálterme. A kanapé sötét bőrülésére telepedett Jimin olyan érdeklődéssel figyelte a telefonján megjelenő üzeneteket, hogy észre sem vette az egyenletesen kopogó lépteim hangját. Összefont karral figyeltem a lusta mozdulatokat, amivel a kijelzőn játszadozott, kellett neki néhány pillanat, mire megérezte a tekintetemből áradó dühöt. Kicsit sem tetszett a gondolat, hogy noha egy párként jelentünk meg, Ő az első adandó alkalommal lelép a szupi-csillogó levendulapartiról, hogy magányosan molesztálja a telefonját. 

- Ezt muszáj volt elintéznem. – emelte meg a telefonját, mintha csak ezzel mindent megmagyarázott volna. 

- Aha. – flegmának tűnt a hangom, s a szemforgatás, amivel kiegészítettem a gondolataimat. A reakcióim elég erőteljesen tolták Jimin képébe a tényt, hogy ezzel az indoklással rohadtul nem vagyok elégedett. – Mégis mi volt olyan kurva sürgős, hogy magamra hagytál, amikor szükségem lett volna rád?

- Felhívtak a kedvenc helyszínemről… az egyik jövő májusi hétvége megüresedett és megkérdezték, hogy nem lenne-e valami nagyszabású rendezvényem akkorra. 

- Májusban lesz az az izé is, nem? – hadonásztam nagyokat. Emlékeztem, hogy Jimin valami nagy dobásra készült tavasszal, de hogy mire? Abban már nem voltam olyan biztos. 

- De igen – mosolygott Jimin jókedvűen –, az az „izé” is májusban lesz. 

Dühösen morogtam az orrom alatt, de Jimin-t egyáltalán nem érdekelték a nem túl szalonképes okosságaim, csak nyújtózva felállt és hozzám sétálva végigsimította a karomat. Az érintése felhőtlen melegséggel vonta be a bőröm, s az arcára telepedő elégedett kifejezés valahogy az én jókedvemet is meghozta. Nyugodtan sétáltunk be ismét a hatalmas levendulaszín terembe, a kellemes muzsika jóleső szólama egészen hangosnak tűnt Jimin hangjához képest:

- Szóval lefoglaltam a helyet… – vont vállat a férfi hanyagul, majd még hozzátette – nekünk. 

- Nekünk? – ütötte meg a fülemet az utolsó szó. 

- Igen, a májusi esküvők mindig szépek. – magyarázta, mintha csak az időjárásról beszélnénk. 

Kikerekedtek a szemeim, a gyomrom görcsbe rándult, s biztosra vettem, hogy el is sápadtam, mivel Jimin az első ülőalkalmatosság felé hurcolt, amit meglátott, s hihetetlen gyengédséggel taszított a felületére. 

- Kicsit elsápadtál. – motyogta – Biztos leesett a vérnyomásod. – Valahogy nem volt szívem bevallani, hogy a hirtelen kiötlött dátum volt rám ilyen hatással. – Hozok neked egy kis vizet. 

A gyanútlanul sétálgató pincér egész ijedt fejet vágott, mikor hirtelen leemeltem egy poharat a tálcájáról, s még mielőtt megszólalhatott volna kiürítettem. 

- Adjon még egyet! – pakoltam vissza az üres pezsgőspoharat, és kifejezetten sajnáltam, hogy erősebb italokat nem cipelnek magukkal a pingvinnek öltözött alakok. Már a harmadik pohárkát helyeztem vissza a tálcára, mikor úgy ítéltem meg, hogy talán némileg lenyugodtam, így intettem a fickónak, hogy induljon tovább. A fejemben zavarosan kavarogtak a gondolatok, az addigi messzeségben lebegő ködkép, hirtelen borzasztóan ijesztő valósággá vált. A gyűrűre pillantottam, ami szikrázva verte vissza a fényt: a fehér árnyalatú virágmintába helyezett gyémánt vidáman csillogott, az apró kövek körkörös hullámzó vonallal simultak az ujjamra. 

- Most meg egész pirosnak tűnik az arcod. – érintette meg a kezemet Jimin, s könnyedén a vizes poharat az ujjaim közé csúsztatta – Minden rendben? Nem szédülsz vagy tudom-is-én? 

- Túlzásba viszed a törődést, Jimin! – telepedett le Harin a mellettem álló székre – Menj, keresd meg Jungkook-ot, ideje lenne hazavinnie. – Jimin rosszalló pillantásokat vetett a nőre, de végül nagy sóhajt hallatva elindult megkeresni az asszisztensemet. – Na mesélj! – kíváncsiskodott Harin – Mi történt? 

- Jimin közölte, hogy májusban lesz az esküvőnk. – hebegtem magam elé, rá sem pillantva a mellettem ülőre. 

- A május jó hónap. – bólintott Harin, mire rákaptam a tekintetem. 

- Te most szívatsz? – csattantam fel. 

- Ugyan már, mit gondoltál, meddig fogja húzni az esküvőt? – forgatta meg a lány a szemeit. 

- Én hosszú jegyességre számítottam. – vallottam be kissé csendesebben. 

- Tudod te, mikor vette meg azt a gyűrűt? – sóhajtott fáradtan Harin, s a fejét a kezem felé billentette. 

- Honnan tudhatnám? 

- Nem ismerős a mintája? 

- Én nem is tudom… – Vizslatva bámultam a gyűrűt, s próbáltam ráébredni, hogy hol láttam már legalább valami hasonlót, amikor hirtelen beugrott egy jelenet, szinte a fülemben csengtek Jimin szavai, s ahogy elém csúsztatta az ékszeres dobozt. 

- Már vagy két éve megvette a gyűrűt a karkötővel együtt. – adta tudtomra a rejtély megoldását Harin, s nagy lelkesedéssel üdvözölte Jungkook-ot, aki a partin a kisérője szerepében is tetszelgett. A búcsúzásuk valahogy elvegyült a többi ember dörmögésében, s a halk muzsikában… Kellett néhány perc, hogy feldolgozzam a tényt: Jimin évek óta tervezte a lánykérést. 

A bőrömet a levegő hűvös érintése simogatta, a takaró valahol a derekam környékén megtekeredve váltott irányt, így a fenekem, s a combjaim kénytelenek voltak a szoba hőmérsékletének szeszélyeit elviselni. Valójában nem volt hideg, mégis úgy éreztem, hogy a forró katlan után jégverem hőfokú a hálószobánk. Igyekeztem közelebb araszolni Jimin-hez, de csak a rideg lepedőt sikerült jobban feltérképeznem, Jimin hollétéről pedig csak elméleteket szőhettem. A nehéz léptek dübörögve verték fel a helyiség csendjét, s a hirtelen beálló némaságban csak Jimin halk légzésének nesze tanúskodott arról, hogy a férfi a szoba menedékébe merészkedett. A sóhaja fáradt volt, a mozdulata pedig cseppet sem forrósította fel az érzékeimet: óvatosan takart be, mintha attól rettegne, hogy a bőre az enyémhez érhet. S nekem olyan balsejtelem kúszott a lelkembe, mint addig még soha… 

A laptopom felületén ott sorakozott vagy húsz olvasatlan e-mail, a postám még mindig az asztalom szélén ácsorgott, ahogy a három mappa is, amit Jungkook nemrég behozott nekem. Unottan tettem a kezem a billentyűzetre, majd nagyot sóhajtva emeltem fel az ujjaim. Jimin reggeli tartózkodása járt a fejemben, s az érzés, amit a hűvössége váltott ki belőlem. Morcosan sóhajtottam fel, s az egyik tincsemet kezdtem körkörösen felcsavarni a mutatóujjamra. 

- Nekem kéne sóhajtoznom, hogy megint csak lopod a napot! – nyafogott Jungkook, aki ki-tudja-mióta állt az ajtóban. Láthatóan nem volt a nyugalom megtestesülése, amit azzal is kinyilvánított, hogy zajosan helyezte el az egyik kezében szorongatott vázát, amiben számomra ismeretlen piros virágok álltak szépen, csokorba kötve. – Láttad a cikket? – Hirtelen bámultam ismét Jungkook arcát, ami elég nyúzottnak tűnt. 

- Milyen cikket? 

- Semmilyent? – Ha a hanglejtése nem tette volna gyanússá az asszisztensemet, akkor a háta mögé rejtett papírtömeg árulta volna el. Amatőr. 

- Jungkook, ne fárassz! Beszélj! – csaptam le az asztalra a tollamat és várakozón tekintettem a srácra. 

- Megjelent a Női értékek-ben egy cikk rólad. – kezdett lázas lapozásba Jungkook. 

- És? – vontam fel a szemöldököm – Ideje volt. Még a magazin partiján beszéltem a riporterrel. 

- Han Somin-t a magazin kreatív igazgatójaként díjazták, s nyilvánvaló, hogy a kiadvány az ő kezei alatt színesebbé és átláthatóbbá vált, noha az este fénypontját az eljegyzésének híre adta. Somin Park Jimin menyasszonya, aki a JMArt alapítója és igazgatója, valamit a Park csoport örököse. Bennfentesek szerint a szertartás időpontját is kitűzték. Minden bizonnyal májusi esküvőre számíthatunk… 

- Mi a fasz? – állítottam le a hangos felolvasást – Ki volt az a szerencsétlen, aki elpofázta? – dühöngtem. 

- Miért? – kerekedtek el Jungkook szemei – Igaz? – Képtelen voltam megszólalni, csak nagyokat tátogtam, mint egy partra vetett hal, Jungkook pedig könnyedén levonta a következtetést. – Azért ez kicsit sértő! Nem csak az asszisztensed vagyok, hanem a barátod is, erre az újságból tudok meg ilyen infót!?

- Jungkook, ez… – kezdtem szabadkozni, de csak egy lemondó sóhajt kaptam válaszként. 

- Szerinted, ki adta ki? 

- Jimin biztos, hogy nem – kezdtem hangosan gondolkodni –, és rajta kívül más nem tudta… – aztán eszembe jutott valami – Harin. Vele beszéltem róla, azt mondta, a május egy jó hónap… 

- Gondolod, hogy Harin kotyogta ki? – Jungkook hangja kétkedőnek tűnt. 

- Az a nő minden díjazottal beszélt… Harin kapta a legjobb cikkért járó elismerést. – tettem hozzá, s azzal kilöktem a széket magam alól – Megyek, megkeresem! 

- Otthon van! – adta a tudtomra a dolgot Jungkook, majd még hozzátette – Mimi belázasodott, így nem mehetett bölcsibe. Azt mondta, majd otthon dolgozik és beküldi a kész cikket. 

- Majd én a körmére nézek munka után. – ajánlottam fel vigyorogva tele hátsószándékkal. 

Harin szeme a kétszeresére kerekedett, ahogy meglátott. A két fonatba rendezett sötét haját feszülten rendezte a válla mögé, vaskos pulcsijának ujját az alkarjáról a kézfejére rángatta. Dühös fújtatások közepette terelgetett beljebb a lakásba… A feldúlt nyafogása kezdett az agyamra menni. 

- Mintha nem tudnál bejönni. – Majdnem felröhögtem, ahogy megláttam nappaliban úszó papírok és könyvek árját, de a legviccesebb az a jelenet volt, ahogy Harin igyekezett belecsobbanni az irattengerbe. – Tudod, mennyire utálom, ha megzavarnak a munkában. 

- Még mindig nem végeztél a cikkel? – A hangom szándékosan volt sokkal lekezelőbb, mint egyébként, a vigyorom pedig igazán gonosz grimaszra sikerült. – Ma van a határidő. 

- És még van… – Harin karóra híján a laptopja kijelzőjére bámult – pontosan hat órám a mai napból. 

- Jól kicentized. – sóhajtottam fel, s hanyagul a lány elé vágtam a Női értékek aktuális számát. – Mit tudsz erről? 

- Ezt olvasod? – Harin hangja hűvös volt, s unottan kezdte végig pörgetni a színes lapokat – Undorító pletykalap… és… hoppá! 

Vizslatva figyeltem Harin tekintetét: a szemei újra és újra végigsuhantak a jeleken, a megdöbbenés egészen fehérre festette az arcát, az ujjai pedig meggyűrték a lapokat, mikor a cikk végszavához ért. 

- Felháborító, hogy micsoda rágalmakkal illetik Kim Jiyeon-t!

- Mi van? – Ingerülten rántottam ki a kezei közül a magazint, s meglepődve tapasztaltam, hogy az oldalakon a velem készített interjú díszelgett. Zavartan pillantottam fel Harin-ra, aki noha igyekezett visszafogni a röhögését, a szemei akkor is olyan vidáman csillogtak, hogy kétségem sem volt, mennyire elégedett magával. – Baszd meg! 

- Bocsi, nem tudtam kihagyni! – hablatyolt derűsen, majd komolyabb hangsúllyal folytatta – Nem kéne ennyire kiakadnod. Az esküvő úgysem maradhat titokban… elég nagyszabású lesz ahhoz, hogy más újságok is lehozzák a hírt. 

- Tehát nem te pofáztál? – vágtam a kérdést egyenesen Harin arcába. 

- Semmi értelme nem lett volna az esküvőtökről beszélnem annak a nőnek. – vonta meg a vállát hanyagul Harin. 

Lendületesen omlottam a szőnyegre. Hálásan gondoltam a sötétszürke ceruzaszoknyám tervezőjére, aki hosszú felvágással igyekezett kényelmesebbé tenni a ruhadarab viselését, s így könnyedén terülhettem el Harin-nal szemben egy puha ülőpárnát tuszkolva a fenekem alá. 

- Szomjas vagyok. – adtam a házigazda tudtára a problémámat, mire Harin csak felvont szemöldökkel bámult rám. 

- Tudod, hogy hol van a konyha. – mondta könnyedén. 

- Vendég vagyok. – emlékeztettem Harin-t a tényre, mire ő hatalmas levegőt eresztett a szobába. 

- Lószart vagy te vendég! – dörmögte idegesen – Nem tudom, mit kell kiszolgáltatnod magad, mintha nem itt lógnál heti rendszerességgel! 

- Akkor is vendég vagyok! – erősködtem, majd vigyorogva kérdeztem – Amúgy is, hogy beszélsz te!? – Harin bosszankodva fintorgott, majd felállt, hogy valami innivalót kerítsen nekem. 

- Jó az üdítő vagy valami erősebbre vágysz? – kérdezte, mintha valóban csak egy ritka vendéget kérdezett volna. 

- Iszol velem valami erőset? – csilingelt a hangom vágyakozón. 

- Még dolgoznom kell. 

- Akkor hagyd. Nem szeretek egyedül inni. – nyavalyogtam. Jól esett volna némi alkohol a meglepetések után, s ahogy Harin elém rakta a teli poharat, eszembe ötlött Jungkook elejtett mondata. – Mimi jól van? 

- Begyógyszerezve alszik. – vigyorgott Harin – Hihetetlen, hogy mennyire kiütik még a gyerekeknek készített szerek is. De legalább nyugtom van. Izgalmas úgy írni, hogy közben a füledbe ordít egy gyerek. 

- Nem irigyellek. – nyögtem ki a nyilvánvalót. 

Harin gyors mozdulatokkal gépelt, a leütéseit élénk kattogás követte, míg a szeme koncentrálva vizslatta a laptopja képernyőjét. A szemüvegében halványan tükröződött a szövegszerkesztő program felülete, s a rengeteg karakter sora, amivel Harin betöltötte az üres, virtuális papírlapot. Az arca még fakó tejeskávészínben pompázott, arról tanúskodva, hogy néhány hete a trópusi nap fénye nyalogatta. A nyaka hajlatában rózsaszínes paca hívogatta a szememet, s hirtelen furcsa jeges érzés szorította össze a szívemet. A reggeli balsejtelem ott motoszkált a fejemben: Jimin óvatossága, ahogy attól rettegett, hogy a bágyadt mozdulata során, amivel betakart, a bőre az enyémhez érhet. Úgy szabadultak ki a szavak a számból, mint egy váratlan tüsszentés: 

- Milyen sűrűn szexeltek? – Harin arca megdermedt egy pillanatra, s néhány gyors pislogást végzett, mintha egy szempillát igyekezne kiszorítani a szeméből. – Harin? – A nő rám emelte a tekintetét, s érdeklődve pásztázta az arcom. 

- Bocsi, megismételnéd? – kérdezte ártatlan arckifejezéssel – Nem vagyok biztos benne, hogy jól hallottam. 

- Biztosra veszem, hogy jól hallottad. – forgattam meg a szemem. 

- De ez lehetetlen! – lanyha él csendült a hangjában, aztán elmosolyodott – Erről muszáj lesz megemlékeznem a naplómban is! 

- Nyugodtan felírhatod a naptáradba is! – morogtam, majd türelmetlenül felhorkantam: – Örülnék, ha válaszolnál! 

- Ó Somin! Azt ugye tudod, hogy teljesen normális, ha egy pár néhány év együttélés után már nem él olyan aktív nemi életet, mint az elején? – Az enyhén megfáradt tekintetemmel igyekeztem Harin-t rávenni, hogy ne nézzen teljesen hülyének, s úgy tűnt, hogy azért leesik neki, hogy miért bámulok rá olyan szúrósan. – Nálad sosem lehet tudni! – emelte fel a kezeit védekezően, majd folytatta – Gondolom, sejted, hogy Mimi miatt az összebújásaink eléggé megcsappantak. Bár megvan a maga varázsa is. – vigyorgott a nő – A legváratlanabb pillanatokban, olyan helyeken, ahol még sosem csináltuk, egymás szájába nyögve, hogy minél halkabbak legyünk. – Harin elalélt tekintete láttán csaknem elpirultam. – Engem az dühít, hogy nincs időnk játszadozni, általában csak egy gyors menetet hozunk össze. 

- Te jó ég! Valamiért meg sem lep, hogy az a bajod, hogy a plasztik barátaid nem kerülnek elő! – forgattam meg a szemeimet rosszallóan. 

- Jól van, akkor te jössz! Halljuk, milyen káosz borította fel a paradicsom békéjét?

- Jimin már nem kíván. – nyögtem ki kelletlenül néhány perc hallgatás után, Harin szemei elkerekedtek. 

- Ezt meg miből szűrted le? – A hangja hidegen és hihetetlenkedve csendült fel, én pedig zavartan kezdtem mesélni neki. Beszéltem Jimin fáradtságáról és elfoglaltságáról, a nyilvánvaló jelzéseimről, a bizarr reggelről, ami során Jimin óvatossága olyan világosan mutatta a közömbösségét irántam, hogy a szívemet jégverembe zárta. 

- Javíts ki, ha tévednék, de nem igazán szoktál kezdeményezni, igaz? – kérdezte Harin gyanakodva. 

- Dehogynem! – vágtam rá gondolkodás nélkül. 

- Az nem számít, amikor valamiért ki akarod engesztelni. – vonta fel a szemöldökét Harin – A szürke hétköznapi összebújásokra gondolj! 

- Mintha az nem lenne elég, hogy olyan helyzeteket teremtek, amik általában felizgatják… – forgattam a szemeimet. 

- Most komolyan, Somin! – vágta le Harin az egyik kezét az asztalra, ami hangos durranással válaszolt a kegyetlenségre – Hozzá szoktál egyáltalán érni, ha arra vágysz, hogy ágyba vigyen? 

- Én… – A szemem előtt megjelenő képek úgy váltakoztak, mint egy film furcsa képkockái. Jimin nedves haja a homlokához tapadt, az ujjai forrón siklottak a kipirult bőrömön, az ajkai mesés varázslattal hintették be a testem, a szenvedélye mélyen bennem lüktetett. Elpirultam. – Én nem vagyok az a rámenős fajta. 

Félénken pislantottam fel: Harin annyira meglepettnek tűnt, hogy néhány másodpercig még rágcsálta a furcsán csengő mondatomat. Szorongva figyeltem, ahogy a nő tekintete elsötétedik, majd mély levegőt véve, kiszaladnak a szavak a száján:

- Valamit ígérj meg! – Harin hangja nyugodtnak tűnt és színtelennek – Ma, ha hazamész, megérinted Jimin-t! Nem csak megsimogatod, mint egy cuki kutyát; nem megpaskolod a vállát, mint egy havernak, hanem erőteljesen megmarkolod a farkát… Ha erre sem reagál, akkor holnap visszatérünk a dologra. 

- Hülye vagy!? – csattantam fel – Semmi előjel nélkül csak… Mi vagyok én? Valami kiéhezett vadállat? 

- Nehogy már elpirulj nekem, mint valami szűzlány! – dörmögött Harin – Csináld, amit mondtam! Most pedig menj! Szeretném befejezni a cikkem! 

Az alig észrevehető duruzsolás csendes homállyal vonta be a gyorsan, színesen villogó fények tömkelegével vibráló nappalit. Jimin a kanapé támlájának dőlve bóbiskolt. Legalábbis biztosra vettem, hogy nem véletlenül hajtotta pihentető szögbe a fejét; s nem puszta kíváncsiság vezette, mikor csaknem némára állította a híradó hangját. A puha köntös hófehéren ordította, hogy egy frissítő zuhanyon már túl van; s a laptop, no meg a maga mellé pakolt mappa-rengeteg láttán erősen gyanítottam, hogy még mindig a munkájára kívánt egy gyors szundi után koncentrálni… A lábujjai meglepő barnasággal illeszkedtek a szőnyeg sörtéi közé, a lábai elernyedve is monumentálisnak bizonyultak, míg a bőr felülete el nem tűnt a rövidnadrág takarásában. Legszívesebben felébresztettem volna csak azért, hogy az izmai játéka színezze át a teste nyugalmát. Kényelmetlenül rángattam le magamról a világosszürke zakót, hogy ezzel is eltereljem a figyelmemet Jimin heverésző alakjáról. Természetesen jött a mozdulat, amivel a távirányítót megpaskoltam, hogy a híradó csendes dörmögését valami mással váltassam fel. 

- Még néztem. – Jimin hangja szokatlanul dörmögő és álomittas volt, a szemei fáradtan pislákoltak. 

- Szerintem, inkább jót horpasztottál rá. – tájékoztattam a gondolataim egyik feléről. Jimin nem nyújtózkodott és az ásítást is igyekezett visszatartani, mintha ilyesmivel bizonyítani tudná a maga igazát. 

- Egy műsort vártam, ami a feltörekvő művészekről szól… – magyarázta, s közben gyanúsan lassan változtatta meg a testhelyzetét. Bizonyára elzsibbadtak a végtagjai a nem túl kényelmes alvópóz miatt. A szavai dörmögve peregtek, de én már csak a dallamra voltam képes figyelni. S arra, ahogy a mozgása nyomán kissé szétnyílt a köntös, megmutatva ezzel a nyaka vonalát és a mellkasa egy kis darabját. 

- Feltörekvő művészek? – gondolkoztam el látványosan, s reméltem, hogy a téma fókuszpontjában még mindig ez áll – Kíváncsi vagyok, kiről lesz szó. – tettem hozzá, s azzal helyet foglaltam, jobb híján, Jimin lábainál. Mocorogva igazítottam el a szoknyámat, ami valamelyest megcsavarodott rajtam, s a rózsaszín ingemet is kihúztam az elegáns betűrt formájából. Jimin a távirányítóért nyúlt, s ahogy az ujjaink találkoztak egészen megborzongtam. Harin hangja ott pattogott a fejemben, amint arra utasít, hogy vegyem a kezembe a dolgokat…

- Jungkook-ot megkeresték, szóval ő tuti benne lesz. – magyarázott Jimin, amint a TV-t visszaállította az eredeti csatornára – Gondolom, továbbra is rejtőzködik, de azt már megszokták tőle. 

- Aha. – Valahogy egyáltalán nem érdekelt Jungkook meg a modern festészet különlegességei. Mégis úgy tapadtam a képernyőre, mintha az életem függött volna tőle. Időnként Jimin megosztott velem egy-két gondolatot, noha a reakcióim bizonyára elég jól tükrözték, hogy fogalmam sincs arról, hogy mivel szédítik a népet. 

Kusza, álomszerű képek villantak fel a gondolataimban: Jimin sötét szemei, amint ígérettel teli csillogással simogatnak; a saját sóhajaim visszhangzása, amint a vágy elhatalmasodik rajtam; a kanapé homokszíne visszaidézte a tengerpart forró, kristályos felületét. S ebben a különös álomvilágban ott csengett Harin hangja: „Ma, ha hazamész, megérinted Jimin-t! Nem csak megsimogatod, hanem erőteljesen megmarkolod a farkát.”. A mély levegő, amivel eláraszottam a tüdőmet, forrón simogatta az ajkaimat, ahogy visszautat talált a szoba homályába… s Jimin térdére bágyadt libabőrt festett. Addig fel sem tűnt, hogy a lábát használtam párnának, hogy a bőre lángolva égeti az arcomat, hogy az ujjai a hajszálaim között játszadoztak. Megnyaltam az ajkaimat, s ráleheltem Jimin bőrére. A hang, ami a torkomból tört fel, az ártalmatlan légáramlatnak induló semmiséget kéjes nyögéssé varázsolta, Jimin térdétől indulva pedig masszív libabőr indult útnak. Mosolyogva figyeltem, ahogy a lábujjait görcsösen összeszorította, s a vérének áramlása dübörgőbbé vált, mint addig. Az ujjaim könnyedén simultak rá a belső combjára, hogy ráérős, puha mozdulatokkal kalandozzon a rövidnadrág szára alatt. Felnyögtem, mikor ráébredtem, hogy Jimin nem visel alsót. A homlokomat a térdének döntöttem, s az ujjaim egyre bátrabban simogatták a felhevült bőrt. Jimin-t érezhetően nem hagyta hidegen a játszadozásom, hogy kicsit sem lágyan vettem a kezembe a vágyát. A lendületem Harin szavait idézték fel, Jimin nyögése pedig felszította bennem az óhajt, hogy a férfi szemeiben tomboló szenvedély részese lehessek. 

Jimin ajkai elnyíltak, a tekintete perzselte az arcomat, a bőröm alatt őrült sebességgel dörömbölt a vérem, a fülemben pedig a szívem dobogásának üteme felülírta a TV hangjait. Úgy csúsztam végig a férfi lábszárán – ügyesen hozzádörgölve a melleimet –, mint egy kiéhezett kígyó. Amint sikerült feltérdelnem, Jimin dühödt indulattal markolt a hajamba, hogy magához húzzon. Vigyorogva haraptam bele az alsóajkába, meg akartam csócsálni, hogy még vörösebbre festhessem az ajkait. Jimin morogva fogadta a fogaim rágcsálását, az ajkai közül kiáramló levegő tűzként perzselte a bőröm. Beszippantott a mámor: Jimin keményen vetette alá a játszadozásomat a dominanciájának, s nekem nem maradt más feladatom, mint belesimulni a fájó hevességébe. Az ujjaimat akaratlanul csúsztattam ki Jimin rövidnadrágja alól, mire a férfi felmorranva mélyítette el még inkább a csókunkat. A szorítása enyhült a hajamban, az ujjai mámorító lassúsággal simultak a bőrömre: a nyakam vonalát csiklandozták, hogy aztán a kulcscsontom mentén az ingem alá merészkedjenek. Vágytam rá, hogy a selymes anyagot egyetlen mozdulattal szaggassa le rólam, hogy a bőrömet bejárja az a bódító érzés, ami az ujjaiból áradt. Az ajkai közé nyögtem, amint megéreztem az érintését a mellemen, a borzongás végigfutott a hátamon, s képtelen voltam rá, hogy az addig nyugodtan pihenő kezeim ne kezdjék lerángatni Jimin vállairól a köntös puha anyagát. Képtelen voltam tovább térdelni. Túl messze éreztem magam a vadító katlantól, amit Jimin adott nekem, mocorogva igyekeztem az ölébe ülni. A keze mindenhol ott járt: a bőröm már lángolt a mozdulatai nyomán, a gondolataim kiürültek, képtelen voltam a rózsaszín ködön túl bármilyen külső tényezőt felfedezni. Észre sem vettem, hogy Jimin megemelkedik, hogy lerángathassam a rövidnadrágját, csak a szakadás hangjára figyeltem fel, amivel a férfi megszabadított a nejlonharisnya fogságából. A szoknyám túl szorossá vált, a melltartóm már feladta a harcot: Jimin fogainak képtelen volt ellenállni az elölkapcsos fehérneműm gyenge védelme. Vad ujjak igyekeztek a bugyim utolsó oltalmát eltiporni, s én sóhajtva helyezkedtem, hogy Jimin vágyát kielégíthessem. A férfi pulzáló vérárama bennem dübörgött, s én sóhajtva vettem fel a vágya ütemét. A sóhajaink fájdalmasan felgyorsultak, a csókjaink vadabbá és elnagyoltabbá váltak, a perzselés vörösre festette az addig rózsás ködfelhőt a fejemben. Zilált szavak szakadtak fel a lelkemből: hangok, amik könyörögtek a mámorító kínért, amit Jimin harapott bele a testembe. Nyikorogva csúszott arrébb a padlón a kisasztal, amin Jimin laptopja pihent, a férfi pedig megemelkedett. A combjai megfeszültek, a mellkasa a mellemnek nyomódott, s én sikkanva karoltam át a nyakát, nehogy leessek… A szőnyeg puha volt alattam, noha néhány iratot is magam alá gyűrtem, amik hűvösen nyomták a csigolyáimat. Jimin bőszült vadként döfte belém magát, már képtelen voltam megállítani a nyögéseim szimfóniáját: görcsös hangfoszlányok járták át a nappalit. Vérszínűvé perzselte a szenvedély az előttem szikrázó gondolat-pettyeket, a tüdömből kiáramló levegő tűzijátékszerű hanggal süvített, míg a gyönyör a vörös varázst lila csillagporrá morzsolta szét. 

Percegik csak Jimin felhevült légzését érzékeltem a fülem mellett, a teste súlya tompa fájdalommal passzírozott a szőnyeg szálai közé. Megkönnyebbülten nyögtem fel, ahogy sikerült valami összegyűrt papírgalacsint kivadásznom magam alól. Zavart tekintettel bámultam a kezemben lévő mintát, amin halvány színek tömkelege virított, de még képtelen voltam foglalkozni vele. Szükségem volt néhány pillanatra, hogy a világ kiszélesedjen… A TV halk dörmögése lassan eljutott a fülemig, Jimin légzése egyre egyenletesebbnek tűnt, a vörös és lila szikrákat végleg felszárította a testünk nyugalma. 

- Mi van a kezedben? – Jimin hangja még mámorosan csengett, ami halvány mosolyt csalt az arcomra. 

- Valami papír. – nyögtem, ahogy a férfi helyezkedve a bordáim közé nyomult, s néhány perc múlva nagyot szusszanva felült. Kimerült tekintettel figyeltem, ahogy Jimin könnyedén a kanapénak veti a hátát, s engem kezdett el vizslatni. A szemében feltűnő pajzán csillogástól vigyorognom kellett, s hogy eltereljem a figyelmem a kezemben lévő iratot kezdtem vizsgálni. Fáradtan tápászkodtam fel, mintha ezzel segíteni tudtam volna a tisztán látásomat. A szemöldököm magasra szaladt, ahogy a legkedveltebb esküvői meghívó árnyalatok visszaköszöntek a papírról, s kérdőn bámultam Jimin-re. 

- Ez meg mi? – adtam hangot az értetlenkedésemnek. Jimin könnyedén kibányászta a kezemből a színskálát, majd megvonva a vállát válaszolt: 

- Muszáj az esküvőnkkel is foglalkoznom. – A sóhaj, ami kibukott belőle fáradtnak hangzott. – Bár bevallom, nem sok időm van még ezzel is bíbelődni. 

- Miért nem fogadsz fel valakit? – kérdeztem – Biztos van olyan ismerősöd, aki képes lenne nem elcseszni az egészet. 

- Nem zavarna? – csodálkozott el. 

- Dehogy! – vágtam rá gondolkozás nélkül – Így is van elég bajod, ne vedd még ezt is a nyakadba! 

- Van egy nő, aki egész pofás kis esküvőket szokott összerakni. – gondokozott hangosan Jimin. 

- Szeretnék majd találkozni vele. – adtam hangot a kívánságomnak. 

- Komolyan? – Jimin szemei óriásira kerekedtek – Azt hittem, nem akarsz ezzel foglalkozni. 

Meg sem lepődtem, hogy Jimin figyelmét nem kerülte el, mennyire távol tartom magam az esküvő minden apró részletétől. 

- Szerinted, nem fordulnék ki a házasságkötő teremből, ha a helyiség díszítésé béna lenne? 

- Ez igaz! – motyogott maga elé Jimin, a pillantása vidáman csillogott, az ujjai pedig az egyik tincsemmel játszadoztak. Könnyedén ragadta meg a hajamat a tarkóm mellé, hogy birtokló csókot leheljen az ajkaimra, mintha ezzel képes lenne megakadályozni az elévetített képet a szökésemről. – Az enyém vagy, Somin. Nem fogom hagyni, hogy meghátrálj! 

Könnyedén paskoltam meg az arcát, a vigyor, ami az arcomra terült, pimaszul kiszélesedett: 

- Majd meglátjuk! 

Nagyot nyújtóztam. Az asztalomon felhalmozott iratok és mappák egyenként átkerültek a „feldolgozott” részlegbe. Ráérős nyakkörzést végeztem, s igyekeztem a laptopom képernyőjét figyelmen kívül hagyva végigvezetni a tekintetemet az irodában. A bútorok a megszokott helyükön álltak, a tárgyak portalanul pihentek tökéletes rendben. Csak az a piros virágokból kötött csokor tűnt gyanúsan kirívónak a pasztellszínekben pompázó irodám nyugodtságában. Úgy közelítettem a virágokhoz, mintha valami veszélyes vadállatot próbáltam volna megkörnyékezni. Az apró szirmok nem tűntek vérszomjasnak, mégis félénken érintettem meg a felületüket. A hófehér kártya egészen megtörte a vörös vértengert. „Gratulálok!” Cirádás betűk hirdették aranyozott testtel az egyetlen szót, ami megnyugtatóan hatott rám. Kellett néhány másodperc, mire feltűnt, hogy a kártya valójában szétcsúsztatható…

Fekete egyenletes jelek sorakoztak rajta, egy telefonszám, s az aláírás, amit a küldő latin betűkkel vésett a puha papírtestbe. A szemeim elkerekedtek, a kezem pedig remegni kezdett az apró kártyával együtt. 

- A főnök azt mondta… – Jungkook hangja váratlanul törte meg a hűvös képeket és a fekete felleget, ami rám telepedett. – Te jó ég! Somin, jól vagy? – a szavai aggódva csendültek fel, s egy pillanatra megfogta a karomat, mintha attól félne, hogy ha nem ad támaszt, elájulok – Nagyon fehér vagy. 

- Jól vagyok. – Vissza kellett nyelnem a feltörni kívánó keserűséget, hogy nyugodtan válaszolhassak a kérdésre. 

- Biztos? – Jungkook noha igyekezett a kezemben szorongatott kártyát meglesni, én olyan apróra gyűrtem, hogy képtelen legyen felfedezni az elbújtatott üzenetet. 

- Ne aggódj semmiségek miatt! – csattantam fel, s azzal az asztalomhoz sétáltam, s a kis papírt észrevétlenül gyűrtem a zsebembe – Itt vannak az anyagok, amiket átnézésre hoztál. – irányítottam a figyelmét a munkára, hogy végre megfeledkezzen a sápadtságomról. 

- Oké! – Jungkook védekezően felemelte a kezeit, s a néhány perces megbeszélés után kisétált a mappák sokaságával. 

A szívem zaklatottan dobogott. A kis kártya kegyetlenül égette a zsebemet: a szavai ezernyi emléket ébresztett fel, amikről azt gondoltam, hogy már elveszítették a hatásukat az életemre. Nem kellett kibányásznom és kisimítanom a fecnit, pontosan emlékeztem az üzenetre: 

Ez a számom. Hívj fel! Beszélnünk kell! ~ Kim JI 

Nyugtalanító hidegrázás szaladt végig a gerincem mentén. Mi a faszt akarhat tőlem Kim Jongin?